Hrvatska

Mióta Jugoszlávia kiradírozódott, azóta csak egyszer voltam a jelenlegi Horvátországban, de szombat - vasárnap ott jártam barátokkal, ismerősökkel és idegenekkel (najó, busszal, utazási irodával). Reggel fölcihelődtünk és rövid séta keretében átnéztük Varasdot, ahol épp napokon át tartó banzáj van és ez meg is látszik, a szemét mellett az utcák tele vannak színpadokkal is. A város a maga valójában egy kis csalódást jelentett számomra, a "Varasdi vár", meg "barokk utcák" felkiáltások után én többre számítottam. Na, dehát ez van, a város ettől függetlenül gondozott, szép, nincs vele semmi baj.

Ezután útunk Zágrábba vezetett, ami viszont pont ellenkezőjeként érintett engem, sokkal jobban tetszett, mint vártam. A rengeteg szökőkút, a hangulatos utcák, a nagy terek, és a napernyős piac mind csak hozzátettek ahhoz, hogy a város belopja magát a szívembe. Egyetlen negatívum, amit magyar szemmel nem értek, hogy az árak valahol a sok és a csillagos ég között voltak, minden legalább kétszer drágább, mint itt. És nem tudom, erre a magasabb életszínvonalat sem találom elég magyarázatnak. Lényeg a lényeg: jól éreztük magunkat a déli melegben is a fák árnyékában ücsörögve, később az utcákat járva.

Aztán bevettük magunkat Horvátország szívébe, Karlovacon keresztül a Plitvicei tavak mellett elhaladva elértük a szállásunkat a semmi közepén, ahol egy (számomra) pazar lazacos vacsora várt, aztán az este remek hangulatban folytatódott, míg nyugovóra tértünk.

Egy nagy alvással(és össze-vissza álmokkal) később felkerekedtünk, irány vissza Plitvicére, ahol a nemzeti park bejárása várt még ránk.

A táj gyönyörű, a színek, mint egy festményen. A halak vagy kínai gyártmányú műanyagok, vagy éhenkórászok (mindenhol partközelben várták a látogatóktól szinte moccanatlanul a szendvicsmorzsákat). A tömeg óriási, az időjárás kifogástalan, a nap perzsel, a víz meg csak zuhog innen és onnan is. Hogy honnan, azt már egyre nehezebb elképzelni, mert ha egy kis földkupacot látsz, akkor abból szinte biztos, hogy víz zuhog alá. A tavak egymást követik kisebb- nagyobb szintkülönbségekkel és amikor már azt hiszed, hogy nincs több, akkor megintcsak egy vízesés, aztán megint egy tó. Tényleg csodálatos.

Visszafelé megálltunk még fényképezni, aztán elcsigázottan irány haza.

Két nap volt, de lehetett volna egy hét, nem bántam volna.