Milyen kár...

Milyen kár, hogy egyedül voltam!
A helyszín a belváros és az otthonom közti út.
Időpont: 18:50-19:20

A belvárosból hazafele nem volt buszom. Miért is lenne pont akkor, amikor én ott vagyok és szükségem
lenne rá egy hosszú nap után...
De tudjátok mit? Nem bánom már.
Nem bánom, mert így láthattam a naplementét úgy, ahogy ember csak ritkán látja. Az emberek többsége szemlesütve vonulgat az utcákon dolga után sietve és nagyon ritkán néz fölfelé. Láttátok annak a háznak a tetejét, ami mellett nap mint nap elmentek? Ha megkérdezném, körül tudnátok írni? Emlékeztek az ablakaira? Láttátok már, ahogy a lemenő nap utoljára még bevilágítja a tetőt? Nem? Egyszer figyeljétek meg, a látvány leírhatatlan! Vegyétek a fáradságot és emeljétek fel tekinteteket, ne csak mereven a lábatok elé nézzetek! Álljatok meg egy pillanatra, ne siessetek! Vegyetek egy mély lélegzetet, és gyönyörködjetek a lemenő Nap utolsó fényeiben!
Néztem, ahogy a fény már egyre feljebb világítja csak meg a házak és fák tetejét, majd átadja őket a közeledő est homályának. 
Néztem, ahogy eltűnik, de tekintetem újra meg újra csak azt kereste,
hogy hol látszik még, melyik fán.
Aztán egyszercsak nem találtam semmi újat, lement a Nap,
csak a felhőkön látszott még fénye, ahogy egyre tompul, színtelenedik.

Este lett és én hazaértem. 

A Matrix rabul ejt..

"Miért harcol tovább?... A szabadság? Igazság? Talán a béke?
Esetleg a szerelem? Illúziók, Mr. Anderson, az észlelés játékai. A labilis emberi elme ideiglenesen kivetülő délibábjai, amikkel próbál megalapozni egy valójában értelmetlen és céltalan létet. Valamennyi pontosan olyan mesterséges, mint maga a Matrix, noha olyan bárgyúságot, mint a szerelem csak az ember teremthet."
Agent Smith

Smith elbukott, akkor most mivan?

Érdemes harcolni? Harcolni valamiért, ami lehet, hogy nincs is?
Azok, akik kábítószerekkel élnek valójában elmenekülnek az itteni világból egyfajta önmaguk teremtette Matrixba, ahol mindez értelmét veszti. De aki józanul él vajon be van csapva?
Honnan tudhatjuk, hogy nem egy interaktív valóságshow szereplői vagyunk, és nem röhög-e valaki rajtunk nap mint nap? És hogy vajon a saját gondolataink nem sugallja-e valaki más?

Igazából oly mindegy, ez az az életnek nevezett valami, amiben bolyongunk, és néha-néha eltévedünk. Ez az egyetlen, ami adatott nekünk, hát alakítsuk úgy, hogy jól szórakozzon az, aki nézi, de közben inkább mi szórakozzunk jól.
Tegyen meg mindenki mindent, amit jónak lát!
Érdemes harcolni, ha ez csak szubjektív valóság, akkoris!
Mert lehet, hogy nem lesz folytatás...

Hétköznapi karácsony

Ma megint vezettem.

Igen, 28 évesen végzem a Schumacher képzőt, hogy egyszer majd 
jól elhúzhassak mellette belső íven :D
Naszóval, még mindig abba a kategóriában leledzek, amit a mindennapi
autóvezető csak "mazsola" címszó alatt jegyez.
De most nem is erről van szó, hanem arról, ami hazafele történt.
Szóval kocsiból ki, buszba be, innentől vezessen más!
A következő megállónál felszállt egy kislány az apukájával, az ülésem előtt megálltak, mert a kislány nem akart leülni.
Ott, és akkor karácsonyi hangulat kerített hatalmába, ugyanis van, aki a mai napsütéses késő nyárban már a karácsonyra gondol.
A kislány megfelelő hangerővel (úgy, hogy mindenki hallja) szépen sorban elkezdte sorolni, hogy ő bizony mit szeretne karácsonyra. És hogy milyen jó lesz, amikor összejön a család.
Körülnézem, figyeltem az arcokat, és jólesett, hogy látom, mindenki figyel, többségük szája szegletében még mosoly is látszott. Aki csak hallotta együtt szurkolt, hogy mindent megkapjon, amit csak felsorolt.
A kislány a hallgatóságnak pár pillanatra idelopta a nyárba a téli este hangulatát, karácsonyfát, egy pici odafigyelést, szeretetet.
Nem lehetne ezt hétköznapivá tenni? Nem lehetne minden nap egy pár pillanatra karácsony?

Aztán az emberek szépen lassan fogyni kezdtek a buszról ahogy a megállók követték egymást. Mindenki továbbment a dolgára.
Vajon tudatosult bennük, hogy ma karácsony volt?

Remélem...

Egyszerű emberek

Reggel 1/2 6. Buszon. Kinn még sötét, és csend.

A párás ablakon az odakinn elsuhanó lámpák fénye is éppolyan álmosan ér el hozzám, mint amilyen álmos én vagyok. Gondolataimba merülve teszem meg az utat a melóba, mint minden reggel.
Ilyenkor szólni sem szeretek.
De van, aki szeret, van aki alig várja, hogy találkozzon a milliószor
látott kollégával, hogy végre kitárgyalhassa az aktuális izgalmas híreket.
Nem, nem akarom hallani, de megint elkerülhetetlen.
-Hajjaj, annak idején anyám hányszor kimosta apám igazolványait!
pédául egyszer épp azzal fogadott otthon:
"Jaj, lányom, lehet, hogy megint rosszat csináltam, kimostam apád horgászigazolványát!"
Hatalmas kacaj a jutalom.
Ez olyan poénos, minden kedves utastársnak hallania kell, hogy mennyire tetszett?
De legalább ne lenne ennyire erőltetett. Vagy akárcsak ilyen hangos.

A másik épp azt ecseteli, hogy 54 évesen eljutott végre addig,
hogy belekóstoljon a piacvezető energiaital gyártójának termékébe.
"-Jó-jó, csak nem tudtam tőle aludni."
Tényleg? Tecciktunni, hogy mi az a koffein?
Ja, hogy maga a pH értéket is csak a reklámból ismeri, de bizton tudja, hogy a szájban van!

Hát kérem... Ők egyszerű emberek.
De nem baj, ők így is boldogok.
Boldogok a sorozataikkal, boldogok, hogy egy rakat SMSt küldhetnek szavazat gyanánt a TVben kornyikáló, holnapra eltűnő sztárjaiknak, akiket maguk közül emelnek ki.
Boldogok, hogy mindig van, akit sztárolhatnak.
Eszükbe nem jut, hogy akár ők maguk is lehetnének ilyen sztárok.

A busz végre a megállóba kanyarodik, ahol én inkább egy nagyot szippantok a korareggeli levegőből, ahol inkább még élvezem a beszélgetések hátterét adó csendet.
"Egyszerű emberek..."
Aztán a jónép négyes oszlopba fejlődik a bejáratnál, mint a birkák, akik vágóhídra mennek, de ez nem zavarja őket, nagyokat kacagnak.

Elmosolyodok. Már engem sem zavar.
Új nap indul.

Látni kéne...

Az előbb olvastam.
Olvastam,és valahol belül megdöbbentem mert rájöttem, 
vannak még emberek, akik LÁTNAK.
Így, nagy betűvel.
Látni azok képesek, akik nem csak nézni szeretnének, akik belegondolnak a dolgokba és nem a néma elfogadás és beletörődés 
egyszerűségét választják, hanem a felismerés,
a megérteni akarás rögös útján próbálnak végigmenni.
Ők teszik föl a kérdést: Miért? Válasz persze többnyire nem érkezik, tehát egyetlen feladat marad: Elindulni a rögös úton, tágra nyitni a szemünket, és akkor talán elérjük a célt.
Ha megtaláljuk a választ a süket fülekre találó kérdésre, akkor elmondhatjuk, hogy látunk.
Persze együgyüség lenne azt állítani, hogy tetszeni fog a dolog, de előfordulhat,
hogy a valósággal találjuk szembe magunkat.
Fáj? De legalább nem illúzió, ez a valóság, nem kell áltatnod magad, felébredhetsz, körülnézhetsz. Tied a döntés, merre tovább?
Mindaddig, míg vannak, akik ezt az utat választják, addig talán nincs veszve minden...
Jöjjetek a valóságba, LÁSSATOK!

Van még feltámadás!

Szegény fényképezőm azt hittem végképp megadta magát.
Tegnapelőtt este szépen villámlott errefelé, és melóból hazafelé már dörzsöltem a tenyerem, ezzzzazzz! Erre szembesülnöm kellett a tényekkel, "Camera needs service".
Mennyi helyen jártunk, mennyi dolgot láttunk már együtt...
Viszlát, és köszönök mindent!

Erre most bekapcsolom, ÉS MŰKÖDIK!
Higgyünk benne, és VAN FELTÁMADÁS!
Vagy csak egy utolsó rúgás? Tarts ki még picit! 

Na, akkor nekikezdek...

Eljött az idő, amikor publikálom gondolataim, hátha a világ több lesz ezáltal.
Azért csak most, mert az ember csak akkor "blogdogulhat", ha erre motivációja van (Special THX to Gr4ss & aTIS, nélkületek nem jöhetett volna létre!)
Naszóval...